Még több cikk ›››

 

Arató Domonkos, pszichológus
E-mail: darato@freemail.hu

Egy gyermekotthoni nevelők számára szervezett esetmegbeszélő csoport tanulságai

Bevezetés

A nemzetközi és a hazai statisztikák egyaránt azt mutatják, hogy a gyermekotthonokban egyre nő a serdülőkorú fiatalok aránya (Ligthart 1994 és Kálmánchey 1997). Az intézeti körülmények között serdülővé váló gyermek és a serdülőként bekerülő fiatal egyaránt szellemi és érzelmi megterhelést, szakmai kihívást, esetenként megoldhatatlannak tűnő feladatot jelent a vele foglalkozó pedagógusok, a gyermekotthoni nevelők számára. A kamaszok labilis hangulati állapotának, érzelmi életének követése, motivációs rendszerük finom, de határozott alakítása, gyorsan változó személyiségük, egyéniségük elfogadása sokszor a velük foglalkozó felnőttek utolsó energiáit emészti fel. A nevelők lelkesedése és nem hétköznapi erőfeszítései a tehetetlenség és a kudarcok megtapasztalása esetén fásultságba, kiábrándultságba, reménytelenségbe válthatnak át.

Ezt a veszélyt felismerve indítottuk el a munkahelyemen[1] négy évvel ezelőtt az első esetmegbeszélő csoportot. A lakásotthonok élén álló nevelők számára szervezett találkozások célja az volt, hogy lehetőséget adjunk munkájuk és nehézségeik mélyebb átgondolására, feszültségeik ventilálására, módszereik frissítésére. A csoport látványos hozadéka volt a nevelők közötti személyes kapcsolatok további gazdagodása, egymás érzelmi és gyakorlati támogatása. Az esetmegbeszélő csoport mára a Gyermekotthon fontos mentálhigiénés fórumává vált. A csoport jellege, tematikája, célja a négy év alatt sokat formálódott. A létszám és a helyszín gyakran még egy tanéven belül is változott. A 2003/2004-es tanévre váltak a találkozások leginkább azzá, amire úgy tűnik, a nevelőknek igazán szüksége van: a rájuk bízott gyerekekkel kapcsolatos konkrét – módszertani és érzelmi – nehézségeiket feldolgozó esetkonzultációs csoporttá. Az idei év munkájának tapasztalatait, nehézségeit szeretném ebben a cikkben ismertetni.

 

Az esetmegbeszélő csoport intézményi és szociális háttere

A cikkben ismertetett csoportmunka mélyebb megértését szolgálhatja, ha röviden bemutatom azt a – szervezeti és emberi – környezetet, amely erőteljesen befolyásolta a csoportfolyamatok irányát és lehetőségeit.

 

A rendszerváltással és a gyermekvédelem szemléletének átalakulásával az esetmegbeszélő csoport hátterét adó Gyermekotthon, mint minden hasonló intézmény, viharos átalakulásokon esett át. A leépítés, visszaszorulás, a bizonytalanság több mint egy évtizeden át a mindennapok fő témájává vált. Radikálisan csökkent a gyerekszám, csoportokat vontak össze, gyorsan fogyott a nevelők létszáma. Más irányú átalakulásokkal is szembe kellett nézni. Nemileg és életkor szempontjából homogén kollégiumi csoportok helyett heterogén lakásotthonok jöttek létre. A csecsemőotthonok helyett a gyerekek többsége a családból érkezett, a bekerülők között egyre nőtt a veszélyeztetett, esetenként akár antiszociális kamaszok száma.

A Gyermekotthonban 3-18 éves korú gyermekek és fiatalok élnek. A lakásotthonok a régi kollégiumi épületekből átalakított házakban vannak elhelyezve, egymástól a térben is elkülönítve. A csoportok tárgyi környezete hullámzó színvonalú.

 

A Gyermekotthon területén élő gyermekek élethelyzete (bekerülésük története, családi hátterük, iskolai karrierjük) szinte leírhatatlanul változatos, mégis sok közöset is megtapasztalhatunk bennük. Az azonos intézeti feltételrendszer a személyiségükből fakadó egyéni válaszok mellett gyakran egységes reakciómódokat hív elő belőlük. Az autonóm csoportokban élő gyerekek, fiatalok egy – nehezen megfogható, kitapintható – élő rendszer részei. Folyamatos az információ-áramlás, gyakori a vélemények, viselkedési minták, divatok gyors elterjedése. Sokan egy iskolába járnak, gyakori a közös délutáni program, az együtt töltött nyaralás. Mindezek a tényezők párhuzamosan vezetnek el oda, hogy a gyerekekben egy egységes, de erősen differenciált „mi tudat” alakuljon ki. A Gyermekotthonhoz tartozni egyszerre büszkeség, és identitásuk fontos része, ugyanakkor szégyellt és titkolnivaló, de levakarhatatlan tulajdonság.

A Gyermekotthonban élő fiatalok többsége serdülőkorú. Tapasztalataim szerint mindaz fokozott mértékben jellemző rájuk, amit a szakirodalom erről az átmeneti korról elmond. Az intézetben élő kamaszoknál tipikusnak tekintett szocializációs módok, magatartás problémák, krízisek is gyakran felismerhetők a nevelők beszámolói alapján. Szinte általános az identitás és a teljesítmény krízis, minden nap szembe kell néznünk a szociális és az autoritás krízis a közösségre és az egyénekre gyakorolt hatásaival. Mindez természetesen jelentős mértékben megnehezíti a fiatalok és nevelőik közötti együttműködést.

 

A Gyermekotthonban a gyerekekről – egy lakásotthonban - hat felnőtt személy gondoskodik. A hat felnőtt között (lehetőség szerint) két – felsőfokú diplomával rendelkező – nevelő dolgozik. Egyikük, a csoport vezetője, felel a csoportban történt eseményekért, szerepe elsődleges a csoport stílusának, a mindennapok rendjének kialakításában, a gazdálkodás korrektségében. Meghatározó a gyerekek és a felnőtt team viszonyának formálásában, s ő tartja a kapcsolatot az otthon vezetésével is. Általában ő konzultál a segítő szakemberekkel. A csoportvezető nevelők felelőssége tehát óriási, mégis gyakran úgy érzik, meg van kötve a kezük, a feladatokhoz se elegendő eszközt, se kellő szabadságot nem bocsátottak rendelkezésükre. Ráadásul gyakran iskolai végzettségük sem biztosítja számukra a megfelelő felkészültséget. Köztes helyzetük miatt gyakran kerülnek konfliktusba a gyerekekkel vagy kollégáikkal éppúgy, mint feletteseikkel. Érzelmi megterhelésük felfokozott, ennek következményei egyénről egyénre mások (elbizonytalanodás, kiégés, pszichoszomatikus panaszok stb.).

A nevelők felsőfokú végzettsége óvónői, tanítói vagy valamilyen tanári szakos diploma. Segítőik – gondozók, gyermekfelügyelők, pedagógiai asszisztensek – nyolc általánost, valamilyen középiskolát, esetleg gyermekvédelmi tanfolyamot végeztek. A nevelők egy része már évtizedek óta végzi ezt a munkát, mások a nagy változások közepén (hat-hét éve) érkeztek, s bár a jelenlegi körülményeket tekintik már természetesnek, mégis „régi motorosnak” tartják magukat. A harmadik csoport, amely egy-két éve dolgozik a Gyermekotthonban, bizonytalanul, támogatást kérve fordul tapasztaltabb kollégáihoz. Végül meg kell említeni azt a sok pedagógust, akik az elmúlt évek során hosszabb-rövidebb ideig részt vettek a gyermekotthon életében (többen az esetmegbeszélő csoportban is), majd különböző okok miatt kiléptek a munkából.

A nevelőkkel szemben nagyon sok elvárás fogalmazódik meg, szerepük többszörösen összetett. Szülőpótlók, tanárok, fejlesztők, bizalmasok, gazdasági vezetők, ügyintézők, főszakácsok, szabadidő-szervezők, főnökök és beosztottak. A sokféle szerep teljesítésének követelményein túl megterheli őket a rájuk háruló érzelmi teher (gyerekek és kollégák problémái, bizalma és ellenszenve), a folyamatosan változó rendszerhez való alkalmazkodás (idősebb korban bekerülő gyerekek, új gyermekvédelmi elvek és eljárások) és saját egzisztenciájuk, jövőképük bizonytalansága. Feladataikat természetesen nem végzik hibátlanul, s egy-egy elhanyagolt részterület, a változásokhoz való alkalmazkodás lassúsága miatt gyakran találkoznak kritikával. Ugyanakkor többségük tevékenységét pénzkereseti lehetőség helyett inkább életformának tekinti, idejét, energiáit, egészségét nem kímélve, magánéletét háttérbe szorítva végzi munkáját.

 

A korábbi évek tapasztalatai

Mint a bevezetőben már említettem, az elmúlt három évben is vezettem már munkahelyemen nevelői esetmegbeszélő csoport. Ezek tapasztalatait szeretném néhány mondatban összefoglalni.

A nevelők ambivalens érzésekkel vettek részt minden csoporton, nehezen fogadták el, hogy idejüket, energiájukat egy újabb fórum vegye igénybe. Ugyanakkor többségük aktívan bekapcsolódott a közös munkába, jól érezték magukat az alkalmakon, és hálásak voltak a kapott segítségért.

A játékosabb tréninggyakorlatokat örömmel fogadták, de a mélyebb elemzést, személyesebb átélést lehetővé pszichodráma technikák nagy ellenállásba ütköztek. A csoporttagok általában inkább a verbális feldolgozást részesítették előnyben.

A csoport tagjait legjobban megmozgató témák gyakran spontán módon, a közhangulatból emelkedtek ki, ilyen volt például a nevelők kapcsolata a vérszerinti szülőkkel, a nagykorúvá váló gyerekek útra bocsátása, a jutalmazás és büntetés kérdése, a közös játék a csoportokban.

A találkozások során a nevelők megtanultak egyre inkább egymásra hangolódni, egymás problémáira együttérzően reagálni, tapintatosan tanácsot adni. Fölfedezték, hogy vannak sikereik, hogy a problémáikon leginkább ők segíthetnek, a csoportok különbözőségeit és hasonlóságait, s a gyerekekkel való személyes kapcsolat elsőrangú szerepét. Természetesen gyakran bukkantak elő a bennük élő, feszültségeket keltő panaszok és sérelmek is.

 

A Keretek

A 2003/2004-es tanévben szervezett esetmegbeszélő csoport szervezése során a nevelők aktuális igényeit felmérve, és a számukra szervezett más belső képzési formák funkcióit megismerve világossá vált, hogy nagyon konkrét, gyakorlati módszertani segítségre van szükség. A csoport programját ezért a következőképpen alakítottam ki:

-       Bevezető kör: a résztvevők aktuális érzelmi, motivációs állapotának felmérése, az őket foglalkoztató pedagógiai témák megfogalmazása. Ehhez segítő kérdések: Ki mivel érkezett ide?; Mi foglalkoztatja leginkább munkájában és magánéletében (amennyiben ez megosztható)?; Mit vár a mai találkozástól?

-       Rövid tréninggyakorlat: célja az ellenállások oldása, a szakmai készségek és gondolkodásmód fejlesztése, az esetmegbeszélés előkészítése (a problémák előtérbe hozása, a motiváció erősítése). Pszichodráma-technikák révén a nevelők gyerekekkel, fiatalokkal való kapcsolatának dramatikus megjelenítése, az azokban hordozott indulatok láthatóvá, és ezáltal feldolgozhatóvá tétele. A gyakorlatok témája, funkciója a csoportfejlődés dinamikájával párhuzamosan változott.

-       Esetmegbeszélés: Füri Anna és Zsár Anna (1987), valamint Marót Júlia (1987) tapasztalataira alapozva, a szupervíziós és Bálint-csoportok módszertanából merítve állítottam össze az esetmegbeszélés módját. Az általam megfogalmazott cél röviden a következő volt: az esetként megjelenő gyermek problémájának mélyebb megértése, az esethozó pedagógus saját személyiségének hatékonyabb felhasználása, a folyamatban részt vevők szakmai tanulásának serkentése, kompetensebb szakemberré válásának segítése. A célhoz rendelt eredeti módszereket azonban le kellett egyszerűsítenem, a helyi körülményekhez alkalmaznom. A csoporttal végzett többéves munkám alapján úgy döntöttem, viszonylag zártabb feldolgozási struktúrát választok, és alkalomszerűen rugalmasan fogok eltérni attól. A zárt struktúra biztonságot ad a nevelők számára, ugyanakkor csökkenti az elmúlt években megtapasztalt ellenállás- fajták mozgásterét (elterelés, passzivitás, túlzott, inadekvát aktivitás stb.). Az esetmegbeszélések koordinátoraként igyekeztem a többiekből a lehető legtöbb gondolatot, összefüggést, értelmezést előhozni, ugyanakkor egy másfajta, „pszichológus” gondolkodásra is mintát mutatni. A választott struktúra a következő volt:

·          A probléma felvetése

§         Mi a probléma? – minél pontosabban, konkrétabban, gyermekhez, aktuális eseményhez szorosan kötve, a gyermeket bemutatva, saját érzelmeit, gondolatait, kapcsolatukat leírva

§         Milyen módszert próbáltál már ki?

§         Ez milyen (rész)eredménnyel járt?

·          A többiek gondolatai, véleménye

§         Mit gondolsz erről? – körbe megyünk a csoport tagjain, gondolatok, érzelmek, értelmezések, hasonló tapasztalatok ismertetése

§         Te mit csinálnál ebben a helyzetben? – körbe megyünk a csoport tagjain, nem kell, hogy „a jó megoldás” legyen, nem baj, ha nem tudja, megvalósítható-e

·          Az esethozó reakciója

§         Mit gondolsz most? – mit lát másképp, összetettebben, mit értett meg

§         Mit fogsz tenni? – konkrét terv

-       Zárókör: célja a tagok visszajelzéseinek teret adni, benyomásaikat, a bennük végbement változást megismerni (Mit viszel magaddal? Mi van most benned?)

-       Utánkövetés: a következő csoportos találkozás bevezető köre előtt a múltkori eset hozója lehetőséget kap arra, hogy beszámoljon, hogyan váltak be megoldási kísérletei, hol tart most a gyerekkel, mit érez, gondol most, merre indul tovább.

Ehhez a programhoz való ragaszkodást, és ezáltal az állandóság megteremtését a találkozások előrehaladtával egyre fontosabbnak tartottam. A keretfeltételek többi komponense ugyanis – rajtunk kívül álló okok miatt – szinte állandó változtatásoknak volt kitéve.

Az időtartamot az elmúlt évekhez hasonlóan másfél órában határoztuk meg. A találkozásokra havonta egy alkalommal került sor, hét hónapon át.

A találkozások helyszínét a Gyermekotthon épületében található közepes méretű konferenciaterem adta. Ennek egyik szegletében, körbe rakott székeken ülve vehettünk részt a találkozások többségén.

A részvétel – a csoport megrendelője (vagyis az intézmény) szándéka szerint - minden nevelő (nemcsak a csoportvezető) számára kötelező volt. Ez az elvárás azonban a betegségek, halaszthatatlan ügyek, félreértések miatt csak részben teljesült. A csoport esetleges zártságát, állandóságát a fluktuáció is erőteljesen fellazította, munkánkba ugyanis az újonnan felvett nevelők is bekapcsolódhattak A valódi csoportfolyamat azonban azokra a személyekre épülhetett fel, akik részvételére rendszeresen, hosszútávon is számítani lehetett.

 

A csoportfolyamat ismertetése és elemzése

A csoport működésének illusztrálására először az egyik ülés történéseit szeretném részletesebben bemutatni, azt, amelyet a leginkább jellemzőnek érzek. Az ülés a csoportfolyamatnak abból a szakaszából való, amikor a csoporttagok a felkínált struktúra keretei között hatékonyan tudtak dolgozni. A leírás során fölvázolom az aktuálisan megjelent mögöttes motívumokat, összefüggéseket is. Ezután röviden összefoglalom a teljes csoportfolyamatot, majd kicsit részletesebben is bemutatom azt, néhány kiválasztott dinamikai szempont elemzése révén.

 

V. ülés

Utánkövetés: Egy nevelő a IV. ülésen megbeszélt eset további sorsáról számol be. A kidolgozott megoldási lehetőségek megvalósítására nem volt idő, a növendék ugyanis zártabb intézménybe került át.

Bevezető kör: A nevelők többsége új, optimista hangot üt meg, s nem a problémákra, inkább a munkára helyezi a hangsúlyt. Több csoportba új gyerekek jöttek (kicsik is), máshol a felnőtteknek sikerült végre új, közös stratégiában megállapodniuk.

Rövid tréninggyakorlat: Továbblépés az előző ülésen végzett gyakorlatból. Képzeljék a csoport előtt álló üres székbe azt a lakásotthonukba tartozó gyermeket, fiatalt, akivel a legtöbb gondjuk van. Miután elképzelték őt, üljenek ki a helyére, és az ő nevében mondjanak saját maguknak (a nevelőnek) egy mondatot, amit az üzenne nekik. Nehezen indult be a kör, de egy idő után mindenki felvállalta a szerepet. Az elhangzott mondatok nagyobbik része ígéretként volt megfogalmazva. Voltak pozitív ígéretek („tanulni fogok”, „összeszedem magam”), de destruktívak is („Ki fogom csinálni azt a tanárt!”, „Nem fogsz ki rajtam!”). Legmegdöbbentőbb a teljes visszautasítás megjelenése volt („Mi közöd hozzám?”).

Esetmegbeszélés:

A probléma felvetése: Katalin (egy fiatal, viszonylag új nevelő) hoz esetet. Érdekes kommentárral indít: amikor az eset megtörtént, ő már abban a pillanatban arra gondolt, hogy ezt a csoportunk elé fogja hozni. A rábízott gyerekek közül a legidősebb - Izabella – két hete töltötte be tizennyolcadik születésnapját. Izabella és Katalin között nem volt mindig harmonikus a kapcsolat, de a nagylány számára nevelője mégis komoly érzelmi támaszt, modellt jelentett, megbízott benne. A kisebb konfliktusok ellenére az erős ragaszkodás mindkét fél részéről megfigyelhető volt. Már régóta készültek az ünnepre, aprólékosan megtervezték, közösen döntötték el, mi legyen az étel, az ital, kit hívjanak meg vendégségbe. A nagy napon azonban szerencsétlen dolog történt. Az egyik fiú megbetegedett, kórházba került, s mivel Katalin meglátogatta őt a kórházban, másfél órás késéssel kezdődhetett csak el a vacsora. Izabella a vacsora kezdetétől nagyon undok módon viselkedett. Mindent kritizált, mindenbe belekötött, dúlt, fúlt. Az ajándéknak, mely az ilyenkor szokásos étkészlet helyett egy új iskolatáska volt, szemmel láthatóan nem örült. (Katalin azért döntött inkább a táska mellett, mert Izabella még fél évig a csoportban maradhat.) Amikor a tortaszeleteket is „úgy csapta bele” a vendégek tányérjába, Katalin mélységesen megsértődött, el akarta hagyni a termet. Az ajtóból mégis visszafordult, az ünnepi tortából azonban nem evett. Katalin azóta a legszükségesebb dolgokon kívül nem beszél Izabellával. Külön érzékenyen érintette, hogy Iza az egyik felnőttnek, aki nem volt jelen az ünnepen, úgy mesélte el, mintha minden szép és jó lett volna, és remekül érezte volna magát. Most tehát nem beszélnek egymással, de Katalin érzi, hogy nem sokáig mehet így tovább. Azt sem tudja, hogyan reagáljon Izabella közeledési kísérleteire.

A csoporttagok gondolatai: A nevelők sok mindent megláttak az eset hátterében, amit Katalin nem vett észre, vagy nem akart figyelembe venni. Izabella – mint minden nagykorúvá váló állami gondoskodásban élő fiatal – valószínűleg fél az önállóságtól, a leválástól, a jövő szorongással tölti el. Többen hangsúlyozták Katalinnak, hogy viselkedése nem neki szól, ez a szorongás fejeződött ki benne. Szinte általánosnak mondható, hogy ezek a tizennyolcadik születésnapok nagyon rosszul, kiábrándítóan sikerülnek. Ugyanakkor Izát nyilván érzékenyen érintette, hogy szeretett nevelője a kórházi látogatás miatt késik, és az étkészlet elmaradása is tüske lehetett számára („én nem érdemlem meg, nem lettem valóban felnőtt?”). Hiányozhatott neki távollevő családja, és az is előfordulhatott, hogy a hosszú tervezgetés után a sokszor előre elképzelt vacsora már nem lehetett olyan, mint álmaiban. Többen elgondolkodtak azon, miért szépítette meg Iza utólag a történteket. A többség egyetértett abban, hogy nem hazugságról van szó. A leány utólag valószínűleg már bánta, hogy így viselkedett ezen az egyszeri és megismételhetetlen alkalmon, s az is lehet, hogy emlékeiben már valóban szebb lett az ünnep. Az egyik nevelő így fogalmazott: Iza utólagos szépítése szimbolikus bocsánatkérésnek fogható fel.

Mit tennének ebben a helyzetben? A nevelők között voltak, akik a leválás előkészítésének rendszerét, módszereit újítanák meg (hogy készítsünk elő a felnőttkorra, hogyan ünnepeljünk). A konkrét helyzetben a többség Katalin megbocsátóbb hozzáállását szorgalmazta. Fogadja el Izabella közeledését, beszéltesse őt arról, hogy élte meg az ünnepet, mi fájt neki. Ezután mondja el, hogy neki magának milyen kellemetlen volt ez az este, és mi az, ami neki esett nagyon rosszul.

Az esethozó reakciója: Katalin úgy érezte, a többiek reakcióit, javaslatait meghallgatva sok mindent átgondolt, és jobban ért már. Mégis úgy érzi, egy darabig még ki kell tartania a hallgatás mellett. Csak akkor oldódhat a kapcsolat, ha Izabella valamilyen formában bocsánatot kér, és rákérdez arra, mi az, ami nevelőjét bántja. Akkor lesz ideje a nagy tisztázó beszélgetésnek. 

Zárókör: Tanulságosnak, mélynek érezték az alkalmat. Egy kezdő nevelő azt emelte ki, mennyire megerősítette őt, hogy véleménye, javaslata egyezett tapasztaltabb társaiéval.

Elemzés: Ezen az alkalmon úgy éreztem, végre sikerül megmozgatni a csoport tagjait. Egy mindenki számára folyton ismétlődő, mégis mindig nehéz feladat a felnevelt gyerekek leválásának előkészítése és segítése. Katalin – aki nevelőként először élte ezt át – nehezen ismerte fel azokat a folyamatokat, amelyek ilyenkor minden serdülőben lezajlanak. Számára ez csak egy születésnap volt, Izabella viszont érezte, hogy egy új korszak határán áll, és az ismeretlen várja. Amúgy is nehéz helyzetében ráadásul súlyos sérelmek is érték, a vacsora késve kezdődött, az ajándék nem volt elég szimbolikus. A csoport segítségével kibontottuk, mit élhetett át Iza, miért volt sértődött ezen a gondosan előkészített ünnepen. Ugyanakkor az esetmegbeszélés keretei, feltételei, a résztvevők nyitottságának foka és igényei miatt elmaradt annak kibontása, miért volt Katalin számára annyira nehéz neveltje érzelmeinek felismerése, a benne zajló viharos folyamatok azonosítása. Nem tudjuk, milyen volt Katalin saját tizennyolcadik születésnapja, mennyire volt sikeres és hol tart saját maga a leválásban. Fiatal kora révén még nincs igazi rálátása ezekre az összetett és konfliktusokkal teli eseményekre.

 

A csoportfolyamat összefoglalása

Havonta egy, a tanév során összesen hét ülésre került sor. A keretek tartása szinte minden szempontból nehézségekbe ütközött. Késések, hiányzások és a fluktuáció miatt a létszám folyamatosan változott. Két alkalommal az addigi helyszín felújítása miatt új terem után kellett néznünk. A gondosan megtervezett program is többször felborult. A közös munka azonban a keretek gyakori sérülése ellenére is nagyon tartalmas és tanulságos volt.

A bevezető körökben gyakran személyes, számukra fontos dolgokat osztottak meg a nevelők egymással. A zárókörökben gyakran kiemelték, hogy ezek a beszélgetések milyen egyedülálló fórumot teremtenek számukra, ahol őszintén, gátlások nélkül beszélhetik meg nehézségeiket, kurdarcaikat és reményeiket, és használható segítséget kapnak.

A tréninggyakorlatok szerepe valamelyest változott az ülések folyamán. Eleinte az volt a célom, hogy egy-egy nevelői, pedagógusi készséget gyakoroltassak a résztvevőkkel, tegyek tudatossá bennük (pl. kommunikáció). Később egyre fontosabbnak láttam, hogy kapcsolataikat (a gyerekekkel és a kollégákkal) próbáljam új szemszögből láttatni velük, olyan formában, hogy az a csoport további munkája számára is felhasználható legyen. Úgy éreztem, ahogy a tréninggyakorlatok szerepe átalakult, a velük szemben mutatott ellenállás is csökkent, komolyabban vették, és hasznosabbnak tartották őket. Többször meg is fogalmazódott, hogy ezek az apró játékok mennyi új szempont felvetésével segítették a gyerekek empatikus elfogadásának képességét.

Az esetmegbeszélések töltötték ki a legtöbb időt az egyes üléseken, de mélységben és hatékonyságban is a csoport munkájának lényegét jelentették. A nevelők kommentár nélkül fogadták el az általam felkínált megbeszélési struktúrát. Megtanulásához, gördülékeny alkalmazásához azonban szükség volt néhány alkalomra. Különösen nehezen ment a gondolatok és a javaslatok kettéválasztása, sokan rögtön azzal kezdték volna, ők mit tennének ebben a helyzetben. Többször hangsúlyoztam ezért, mennyire fontos, hogy az egymás javaslatai, tettei hátterében megbújó érzéseket, gondolatokat is megismerjük. Ennek elfogadása után az esetek sokkal mélyebb elemzéséig juthattunk el. A hozott esetek mindegyike serdülőkorú fiatal volt, s többnyire magatartásproblémáik kezeléséhez kértek segítséget. Nem minden esetben vártak a nevelők valódi javaslatokat, vagy azért, mert eleve tudták, mit fognak tenni, vagy pedig azért, mert már lemondtak a megoldás megtalálásáról. Ilyenkor a probléma felvetésével céljuk kimondva, kimondatlanul a többiek elfogadásának megtapasztalása, megerősítésének elnyerése volt. A rendszeres és elkötelezett együttgondolkodás hatása a résztvevők szakmai látásmódjára, kompetenciájára a csoportfolyamat végére egyre jobban észrevehetővé vált.

A csoportüléseknek nem mindegyikén fért bele a nevelők mondanivalója, indulata az általam felkínált keretek közé. Két olyan alkalom is volt, ahol az aktuális közhangulat a strukturált esetmegbeszélés helyett ellenállhatatlanul a szabad interakciós formába csapott át. A tagok örültek, hogy végre fórumot leltek kudarcaik, reménytelenség érzésük, tehetetlenségük elpanaszolására. Nagyon nehezen tudják pl. a mindennapi élet szabályait a rájuk bízott nagykamaszokkal betartatni, bizonyos helyzetekben szinte félnek neveltjeiktől. Ezekben a beszélgetésekben saját szerepükkel, hivatásukkal kapcsolatos kételyeik is felmerültek. Az én feladatom az volt, hogy félelmeiket és panaszaikat megértve elfogadjam őket, és segítsek a lehetséges továbblépés, a remény megtalálásában.

 

A csoportfolyamat dinamikai elemzése

Szerepek a csoportban

Bár nem egyértelműen és kizárólagosan, de gyakran szembe lehetett egymással állítani a régebbi és a viszonylag új nevelők szerep-megnyilvánulásait. A hosszabb ideje a gyermekvédelemben dolgozók nehezebben lelkesedtek, gyakrabban fejezték ki kételyüket a változásokkal szemben, és elégedetlenségüket a rendszerrel, munkájuk feltételeivel és körülményeivel. A „frissebb” dolgozók optimistábban gondolkodtak, inkább megelégedtek azzal a változással, amit sikerült elérniük, a rendszert is kevésbé kritizálták. A régebb óta dolgozók természetes módon hajlamosabbak voltak arra, hogy a jelent a szerintük sok szempontból kedvezőbb múlthoz hasonlítsák, míg a munkájukat egy-két éve megkezdők számára a jelen csak a tervezett jövővel volt összevethető. A régi-új, tapasztalt-tapasztalatlan dimenzió sokszor nagyon pozitív módon is hozzájárult a csoportkohézió erősítéséhez. A tapasztalatlanabb nevelők bizonytalansága, segítségkérése gyakran váltotta ki a tapasztaltabb kollégák támogató, megerősítő viselkedését. A régebbi nevelők kompetenciájának, fölhalmozott tudásának megismerése az újakból elismerő, értékelő magatartást hívott elő.

 

A vezető és a csoport

Csoportvezetői szerepem az elmúlt évekhez képest bizonyos mértékben átalakult. Az előző tréningeken, esetmegbeszélő csoportokon viszonylag passzív, koordináló szerepet vállaltam fel. Idén azonban arra is vállalkoztam, hogy a reflektáló körökbe (milyen gondolataim vannak az eset kapcsán, mit tennék én ebben a helyzetben) én is bekapcsolódom, megosztva velük gondolataimat, érzéseimet, ötleteimet. Szerepem bővülését a nevelők örömmel fogadták, hiszen korábban többször jelezték, szeretnék, ha jobban kiderülne, mit gondolok én a megbeszélt esetekről. Saját hozzászólásaimat vizsgálva azt állapíthatom meg, hogy az első két eset után egyre jobban megtanultam, hogyan mutathatok példát a nevelőknek egy mélyebb, elemzőbb pszichológiai gondolkodásra. Különösen Izabella esetének feldolgozása során éreztem, hogy gondolataim közlése a csoport látásmódját egészen új szempontokkal bővítette, ami egyes tagokban nagyon komoly belátások megfogalmazásához vezetett el.

Az évek során kialakult bizalom ellenére - a dinamikát elemezve - köztem és a csoport között sokszor az ellentétes erők összefeszülését figyelhettem meg. Verbális és nonverbális jelzések, valamint az első hozott esetek mind a közös munkával kapcsolatos ambivalenciára, az ellenállás nagyságára utaltak. Különösen nehéznek éreztem a dolgomat azokon az üléseken, amikor a kialakított munkamódot félresöpörve, szabadon törtek fel az indulatok. A nevelőkben felerősödő ventilálási vágy, a közös sorsúak között jóleső „kipanaszkodás” hajtóereje, és a bennem meglevő - a hatékony munkára, a racionális megoldások találására irányuló - szándék között csak nehezen tudtam az egyensúlyt megtartani.

 

Átfogó dimenziók megjelenése a dinamikában

Az esetmegbeszélő csoport folyamatának elemzésében felbukkannak olyan dimenziók, amelyek az elemzés szinte minden szintjén szólnak valamiről, így valójában az egész rendszer sajátosságait képezik le:

Régi - Új: A Gyermekotthon jelene a régi és az új elemek egymásra épülő, ugyanakkor egymással folyamatosan harcoló keverékéből áll össze. Régi épületekben új lakásotthonok, régi nevelők, akiktől új szemléletet várnak el, új nevelők, akiknél erősebbek a régi hagyományok, a régi dicsőség emlegetése a jelen kilátástalanságát látva, új ambíciókat, terveket építve beleütközni a régi korlátokba, a sor szinte a végtelenségig folytatható. A csoportban is megfogalmazódik, hogy a régi gyerekekkel könnyebb, az újak már egész mások. A régi nevelők bíztatják az újakat, de nem csodálkoznak, ha azok hamar munkahelyet váltanak, hiszen már megszokták, hogy a régi az igazán maradandó.

Kint – Bent: Több évtizedre visszanyúló hagyománya van ennek a megkülönböztetésnek. Amióta a Gyermekotthon létezik, a kintieket a bentiektől egy világ választotta el. Aki „kinti”, az nem értheti meg, mit jelent bent lenni, „benti”-nek lenni. Aki bent van, az egy sajátos világban él, ahol más törvények uralkodnak, és talán egy kicsit idegenkedik is a kinti világtól. A kint – bent dimenzió önkéntelenül vetődik fel a csoportban is, akár gyerekeket, akár felnőtteket kell jellemezni.

Kicsi – Nagy: Főleg a gyerekek jellemzésénél fontos. A csoportban gyakran megfigyelhettem, hogy a kicsi gyerekek körül nincsenek gondok, a nagyok minden probléma forrásai. Akinek főleg nagy gyerekek vannak a csoportjában, az az igazán megpróbált nevelő, akinek inkább kicsik, az riadtan nézi kamaszokkal küzdő társait, és készül arra, hogy annak idején majd neki is ilyen problémákkal kell szembenéznie.

Befogadás – Kivetés: A gyerekek, a nevelők, de a vezetőség szintjén is megjelenik. Valahogy nehezen megy a rendszerbe bekerülő személyek befogadása. Gyakran nem jó helyre kerülnek, nem kapják meg a megfelelő információkat, komoly küzdelmet kell azért folytatniuk, hogy a befogadó (vagy be nem fogadó) közeg jóindulatát elnyerjék. A végül megvalósuló befogadás sokszor csak látszólagos. Nem ritka, hogy az illeszkedni nehezen tudót, a nyílt vagy rejtett elvárásokat nem teljesítőt a rendszer végül valamilyen módon kiveti magából.

Ezeknek a dimenzióknak az erőteljes hangsúlya a csoportban egyfajta hasítást jelez. A hasítás, mint énvédő mechanizmus, segít a feldolgozatlan feszültségek kezelésében, az ént fenyegető veszélyek elhárításában. Ugyanakkor, mint minden énvédő mechanizmus, elfed valamit, leegyszerűsíti, torzítja a valóságot, és megakadályozza a személyiség magasabb szintű fejlődését. Lebontásához azonban csak nagyon óvatosan lehet hozzáfogni, hiszen az én tartós védelem nélkül maradása a kitűzött jó célnál sokkal súlyosabb károkat is okozhat.

 

A csoportfolyamat a hozott esetek tükrében

A csoport elé problémás esetként került fiatalok sorsában, személyiségében nagyon sok különbség is felfedezhető, ennél erősebbek azonban a közös vonások. Mire a serdülőkorhoz elérkeztek, számos olyan változást kellett megélniük, amelyek közül egy családban élő fiatal számára egy is elég lenne. Nem volt sem olyan hely, sem olyan személy, amely vagy aki végigkísérte volna őket rövid életük során, a stabilitás, az állandóság számukra ismeretlen fogalom. Megtanulták, hogy nem érdemes hosszú távra tervezni, és nem szabad senkit túlságosan megszeretni. Fokozatosan vagy egy csapásra, de elvesztették bizalmukat minden felnőttben.

A serdülőkor fontos feladataival szembetalálkozva felerősödtek bennük ezek a káros folyamatok. Mindegyikükön megfigyelhettük a különböző serdülőkori krízisek ismérveit. Környezetük stabilitásának hiánya miatt különösen nehéz számukra önmaguk, önazonosságuk meghatározása. Harsánysággal leplezett belső bizonytalanságuk, szélsőséges hangulatingadozásaik, időnként a valóságot is elfedő élénk fantáziájuk mind az identitás kríziséről tanúskodnak. A felnőttek iránti bizalom és tisztelet elvesztése, a sok csalódás és a hiányzó normák miatt különösen nehezen viszonyulnak az autoritásokhoz. Mindegyiküknél megfigyelhető az ellenkezés, a felnőtteket sértő durva kritika, egyes társadalmi értékek elutasítása, a szabályszegések sorozata, és előfordulnak a reális veszéllyel járó cselekedetek is.

Érdekes megfigyelni, hogy a konkrét esetek kiválasztása hogyan követte a csoportban lezajló folyamatokat. Az első alkalmon, a közös munka megkezdésénél, a bemutatkozáskor választott eset például egyszerre jelenítette meg a nevelők tehetetlenségét („ezeken a problémákon nem lehet segíteni”) és a beilleszkedés, a befogadás nehézségeit és kurdarcait. A következő alkalmakon a befogadásról a megtartásra terelődik a fókusz. Olyan fiatal a választott téma, akinek a bizalmát kellene megnyerni, sikeressé, boldoggá kellene tenni őt, ellenkező esetben elszökik innen, vagy más intézetbe helyezik át. Az utolsó alkalmakon a megtartás után a leválás lesz a téma, az alapkérdés az, hogyan lehet nagyobb konfliktusok nélkül, békében elválni a felnevelt fiataloktól.

 

A nevelői hivatás, feladatkör válságának megjelenése

A gyermekotthoni nevelők – mint arról a szakirodalomban is gyakran olvashatunk – ma nagyon nehéz helyzetben vannak. Hivatásukkal kapcsolatos problémáik a cikkben bemutatott esetmegbeszélő csoportban (beszámolókban, panaszokban és vallomásokban, a tréninggyakorlatok és a hozott esetek kapcsán) is gyakorta felbukkantak.

A Gyermekotthon nevelői is nehezen fogadják el, hogy roppant sokrétű szerepük minden szegmensének szinte lehetetlen egyszerre és tökéletesen eleget tenni. Különösen nehezen haladnak előre a professzionalizálódás folyamatában. Nehezen választanak az anya és a szakember szerep között, hiszen míg teljes, mély elkötelezettségüknek inkább az első felelne meg, s úgy érzik, a gyerekek is erre vágynak, addig környezetük, vezetőik egyre inkább a másodikat követelik meg tőlük. Két ilyen markáns szerep között őrlődve gyakran teljesen elbizonytalanodnak, így megnő a veszély, hogy reakcióik, döntéseik késleltetetté, esetleg hiteltelenné válnak.

Ehhez csak adalék a nevelői pálya (Magyarországon a Nyugat-Európainál is fokozottabb) presztizsvesztése, a nehéz megélhetés és a nagy fluktuáció, mely a csoport kereteit is gyakran feszegette. A tanév során több nevelő is elhagyta munkahelyét, így hiányuk természetesen a csoportban is jelentkezett. Az elvesztésük miatt érzett gyász feldolgozása a csoport fontos feladata volt.

A nagy érzelmi megterhelés és a kedvezőtlen, kiszámíthatatlan munkakörülmények az állandó kételyek mellett elvezetnek a kiégés szomatikus tüneteihez is. Gyakori volt a panaszkodás fáradtságra, fejfájásra. Sokan több ember munkáját kénytelenek végezni, hogy pótolják a gyakori betegségek miatti munkaerő-kiesést.

 

Az ülések dinamikai folyamatát utólag végiggondolva válik nyilvánvalóvá, hogyan fókuszálódik a csoport figyelme egyre jobban a nevelői szerep kérdésére. A csoport kimondott célja, hogy megtaláljuk azt a módot, ahogyan a leginkább segíteni tudnak az általuk nevelt, autoritás, identitás és teljesítmény krízisben levő serdülőknek. A munka során újra és újra felszínre kerülnek saját, nagyon hasonló krízisállapotuk megnyilvánulásai. Hiszen ők is küzdenek (nevelői) identitásuk meghatározásáért, titkon lázadnak vezetőik ellen, és folyton beleütköznek munkájuk eredményének, teljesítményük megfoghatatlanságába, korlátaiba.

Az esetmegbeszélések során felbukkanó motívumokat, és az azokra adott reakciókat elemezve látható, hogy eleinte mindannyian elutasítják a téma felszínre hozását. A közös, nyílt gondolkodás nem indul el ebbe az irányba, bár a mélyben egyre nőnek az indulatok. A növekvő feszültség végül kétszer is felháborodott panaszáradatban tör a felszínre. Az utolsó üléseken a nevelői szereppel, munkájukkal kapcsolatos kérdések vezérszava a „tekintély” lesz. Mit kell megtenniük a nevelőknek azért, hogy tekintélyük legyen, és mit engedhetnek meg maguknak? Milyen eszközeik vannak ehhez? Meg kell-e védeniük munkatársaiknak, beosztottaiknak tekintélyét? A félig kimondott kérdések az ülések fókuszát a gyerekkel kapcsolatos konkrét problémákról, azok megoldáscentrikus megbeszéléséről egyre inkább új irányba tolják el.

Az utolsó ülésen feltörő reflexiók, élmények, vallomások mind a nevelői szerep felvállalásának kérdését feszegetik. Arról számolnak be, mennyire sebzettek, és sebezhetőek ebben a pozícióban, milyen nehéz határaikat megvédeni, a munkát és a magánéletet egymástól szétválasztani. Fájó kudarcaik nyomán milyen gyakran teszik fel önmaguknak a kérdést: „Megéri ezt így csinálni?”; „Nem lenne jobb az egészet feladni?”. Itt érünk el arra a pontra, hogy végre beszéljünk arról, fel merik-e vállalni valóban a nevelői szereppel járó minden kötelezettségüket, és a rájuk bízott gyerekek sorsát, fájdalmait, reményeit. Ez a pont azonban sajnos a csoportfolyamat végét is jelenti, így az alapvető fontosságú sorskérdések feldolgozására csak egy új csoport során kerülhetne sor.

 

Összefoglalás

A cikkben egy esetmegbeszélő csoport munkáját mutattam be. A csoport egy gyermekotthonban szerveződött, az ott dolgozó nevelők (felsőfokú végzettséggel rendelkező pedagógusok) számára. A gyermekotthonban állami gondoskodásba vett 3-18 éves korú gyermekek élnek, bizonyos autonómiát élvező, egymástól szeparált lakásotthonokban.

A gyerekek között egyre több a serdülőkorban bekerülő fiatal. A pubertáskor normál körülmények között is egy viharos, zűrzavaros időszak. Átmenet, amelynek során a serdülőre egész életét meghatározó fontosságú feladatok megoldása vár. Különösen felerősödik az életszakasz válság jellege, ha a fiatal családjától távol éli meg az identitását megrengető testi és lelki változásokat.

A gyakori krízisekkel együttjáró feszültségek, konfliktusok kezelése elsődlegesen a fiatalokkal foglalkozó felnőttek feladata. Nekik kell elfogadniuk a Gyermekotthonban élő serdülők érzelmileg sérült személyiségét, megérteniük sokszor inadekvát énüzeneteiket, ugyanakkor betartatniuk velük a normális együttéléshez szükséges szabályokat, korlátokat. Ez a feladat – a nevelői munka egyre kedvezőtlenebbé váló (anyagi és emberi) háttérfeltételeinek is köszönhetően – sokszor meghaladja erejüket, és gyorsan elfogyasztja a személyiségükben rejlő tartalékokat. A kiégés, a pályaelhagyás vagy a testi és lelki tünetek halmozódása általában csak a több irányból érkező hatékony segítség révén akadályozható meg. A nevelők számára nyújtott segítség egyik kiemelt formája lehet az esetmegbeszélés lehetőségének biztosítása.

 

A cikkben ismertetett, a nevelők munkarendjébe beillesztett esetmegbeszélő csoport megrendelője az intézmény volt. Az ülésekre havonta egy alkalommal került sor hét hónapon át, egy alkalom másfél órán át tartott. A helyszín a Gyermekotthon kis előadóterme volt.

A program egy részét az önismereti csoportokból ismert reflexiós (visszajelző) körök, és különböző tréningtechnikák (pl. pszichodramatikus megjelenítés) jelentették. Az esetek megbeszélésének módszerét Füri Anna és Zsár Anna (1987), valamint Marót Júlia (1987) tapasztalataira alapozva, a szupervíziós és Bálint-csoportok módszertanából merítve állítottam össze. Olyan – meglehetősen strukturált – módszert választottam, amelyben mindenki szóhoz jut, s a nevelők segítségével, indirekt módon fogalmazhatók meg az eset mögöttes vonatkozásai, az általuk elviselhető legnagyobb mélységekig eljutva.

 

A keretek tartása szinte minden szempontból nehézségekbe ütközött. Késések, hiányzások, és a fluktuáció miatt a létszám folyamatosan változott. Két alkalommal az addigi helyszín felújítása miatt új terem után kellett néznünk. A megtervezett program is többször felborult.

A bevezető és a zárókörök gyakran személyes, a nevelők számára fontos dolgok megosztásának helyszínévé váltak, és segítették az átélt csoportélmények felszínre hozását, integrálását.

A tréninggyakorlatoknak a nevelői készségek gyakoroltatása helyett egyre inkább az lett a szerepük, hogy a csoporttagok lehetőséget kapjanak arra, hogy munkájuk során megélt személyes kapcsolataikat új, szokatlan nézőpontból vegyék szemügyre.

Az esetmegbeszélések többségén valóban sikerült a problémában részt vevő személyek tettei hátterében megbújó érzéseket, gondolatokat jobban megismernünk, a mélyebb elemzésig eljutnunk. A hozott esetek többségében serdülőkorú fiataloknál megjelenő magatartásproblémák álltak a középpontban.  A valódi javaslatok, cselekvési tervek kidolgozásán túl gyakran többé-kevésbé tudatos cél volt a többiek elfogadásának megtapasztalása, megerősítésének elnyerése.

Két alkalommal az esetmegbeszélést félresöpörve törtek elő a nevelőkben munkájuk során felhalmozódott feszültségek és indulatok. Ilyenkor a sebek, panaszok felszínre hozására, megértő, elfogadó meghallgatására vállalkoztam, majd együtt kerestük a továbblépés lehetőségét.

 

Az ülések során lezajlott folyamatok mélyebb dinamikai elemzése nyomán egy erőteljes csoportfejlődési vonal fedezhető fel. A csoport figyelme a serdülők krízishelyzeteinek elemzése során egyre inkább a saját – nevelői szerepben megélt – krízisek felé fordult. A téma az utolsó alkalomra vált igazán explicitté, feldolgozhatóvá, ekkor már nyíltan lehetett beszélni arról, hogy a gyakran megélt kudarcok és támadások komoly sebeket ejtenek bennük, és ez hivatástudatuk szintjén érinti meg őket. Ekkor lehetett volna végre azon dolgozni, ami a legfontosabb kérdésként tornyosul eléjük. Idei közös munkánk azonban véget ért, s bizonyára nem véletlen, hogy csak a búcsúzásnál kerültek nyíltan elő nevelői szerepükkel kapcsolatos kételyeik és szorongásaik, hogy milyen nehéz felvállalni a rájuk bízott gyerekek és fiatalok sorsát.

 

Befejezés

A lehetőség azonban, hogy az utolsó alkalommal felmerült kérdésekkel mélyebben foglalkozzunk, nem veszett el végleg. Mind a nevelőkben, mind az intézményben megfogalmazódott már az igény, hogy a következő tanévben ismét hasonló funkciójú csoport szervezésére kerüljön sor. Nyitott a lehetőség, hogy témának éppen azokat a kérdéseket tegyem meg, amelyekhez most a folyamat végén érkeztünk el. A nevelői szerep, hivatás tisztázása, az ezzel kapcsolatos intenzív érzelmek feldolgozása újabb fontos lépés lenne a hitelesebb és hatékonyabb, minőségi munka megvalósításának irányába.

A Gyermekotthonban dolgozó szakemberekkel, kollégákkal folytatott tapasztalatcsere során merült fel a gondolat, hogy a keretek nehéz megtartása mögött sok esetben a nevelők motiválatlansága állhat. Motiválatlanságuk pedig akár természetesnek is tekinthető, ha arra gondolunk, hogy a számukra szervezett különféle kötelező tréningeket, csoportokat többségük újabb és újabb rájuk erőltetett letudandó feladatnak fogja fel. Így aztán a programok éppen kitűzött céljukat, a hatékony segítségnyújtást nem érik el. Ha ezen a helyzeten változtatni tudunk, és a nevelők számára igényeiknek megfelelő, szabadon választható segítségnyújtási lehetőségeket kínálunk fel, az egyes programokban részt vevők motivációját és ezáltal a közös munka hatékonyságát növelhetjük meg.

Ha törekvéseink megvalósulnak, és ez a szemlélet teret nyer a Gyermekotthonban, pontosan annak a kérdésnek a megválaszolásához jutunk közelebb, amely a dolgozatban bemutatott esetmegbeszélő csoport utolsó alkalmán fogalmazódott meg. Ez a módszertani változás egy olyan intézményi működésmód irányába mutatna, ahol a nevelőket valóban autonóm, felelős, szakmailag kompetens szakembereknek ismerik el. Olyanoknak, akik ugyanakkor természetesen hibázhatnak is, lehetnek tanácstalanok, de ha szankció vagy bírálat helyett a hatékony segítségnyújtás különféle alternatíváival találkoznak, azokkal sikeresen élni tudnak. Ha így tekintünk a nevelőkre, ha megérzik a megbecsülést, és megtapasztalják saját kompetenciájukat, talán kevesebb kétellyel, szorongással vállalják fel nehéz, de nélkülözhetetlen hivatásukat és a családjukból kitaszított gyermekek tragikus sorsát.

 

Irodalomjegyzék

Füri Anna, Zsár Anna (1987): Négy év pedagógusokkal Bálint csoportban. In: Nevelési tanácsadás elmélete és gyakorlata II. Szerk.: Horányi Annabella, Kósáné dr. Ormai Vera, Tankönyvkiadó, Budapest, 559-565. old.

Kálmánchey Márta (1997): A serdülőkori krízis - mint az intézetbe kerülés egyik oka. Család, Gyermek, Ifjúság, 1997/6. 12. old.

Ligthart, Leo E. E. (1994): Reform, szakmává fejlődés, majd szakmai pangás. In: Pszichopedagógia, Nevelőotthoni nevelés II. Szöveggyűjtemény, Szerk.: Blumenfeldné dr. Mikola Júlia, Volentics Anna, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 177-189. old.

Marót Júlia (1987): Kapcsolat a pedagógusokkal egyénileg és esetmegbeszélő csoportban. In: Nevelési tanácsadás elmélete és gyakorlata II. Szerk.: Horányi Annabella, Kósáné dr. Ormai Vera, Tankönyvkiadó, Budapest, 547-558. old.


 

[1] A cikkben szereplő gyermekotthont a következőkben „Gyermekotthon” néven említem. Az otthon nevének elhallgatásával a célom az esetmegbeszélő csoport tagjainak, és az esetként megjelenő fiatalok személyiségjogainak védelme. Ugyanebből az okból természetesen a továbbiakban megjelenő személynevek sem lesznek valódiak.